Napjainkban a Föld országainak többsége (az európaiaknak szinte teljes egésze) rendelkezik nemzeti atlasszal, mint kiemelkedő nemzeti szimbólummal, amit általában a nemzeti függetlenségre törekedve, vagy azt elérve jelentettek meg és többnyire két-három évtizedenként újítottak fel.

Az első (és a harmadik) ilyen atlaszt az orosz fennhatóságtól szabadulni kívánó Finnország adta ki 1899-ben¹ (ill. 1910-ben), a másodikat a Brit Birodalomból kiválni óhajtó Kanada (1906). Ezek az atlaszok egyetlen, nagyméretű kötetből álltak, természetföldrajzi túlsúlyúak voltak és még magukon viselték a 19. század általános földrajzi, statisztikai jellegű atlaszainak nyomait.² Az első világháborút követően Egyiptom (1928), Csehszlovákia (1935), majd Olaszország (1940) alkotta meg függetlenségének, politikai-gazdasági erejének bizonyítására saját nemzeti atlaszát.³ Nagyjából ezekkel egy időben, 1931-ben kezdődtek el a francia nemzeti atlasz munkálatai is, melyek csupán a második nagy világégés után (1946-ban) zárultak le. Ez a mű a politikai célkitűzések mellett elsőként mutatott arra is példát, hogy az ilyen atlaszok kiemelkedő szerepet játszhatnak a tudományos kutatásban és a felsőoktatásban is.⁴

Az 1918 és 1945 között készült atlaszok túlnyomó része egyetlen kötetben jelent meg, de ezek (általában nagy) mérete meglehetősen változó, módszertana többnyire rendezetlen volt. Továbbra is természetföldrajzi túlsúlyú tartalmukban azonban már a gazdaság egyre jelentősebb szerepet játszott.⁵

A második világháború utáni évtizedben (főként 1949-1953 között) számos fejlett ország (pl. Dánia, Franciaország, Ausztrália, Svédország) látott hozzá (első, vagy újabb) nemzeti atlaszának megalkotásához, immár a területi tervezés, területfejlesztés céljával.⁶ Újdonságnak számított az is, hogy az atlaszt immár nem feltétlenül egyetlen, vaskos, olykor hatalmas méretű kötetben jelentették meg, hanem - egyedi, vagy csoportos, tokba helyezett - térképlapok formájában, melyek kiadását hosszú ideig elnyújtották (pl. Belgium 1950-1972, Svédország 1953-1971).

Ez időszakban a nemzeti atlaszok iránti érdeklődés hatására Rio de Janeiro-i kongresszusán 1956-ban a z Nemzetközi Földrajzi Unió (IGU) létrehozta a Nemzeti Atlaszok Bizottságát, a szovjet K. A. Szaliscsev elnökletével, aki ezen atlaszok legfontosabb feladatának a természeti erőforrások kiaknázásának elősegítését, a termelőerők optimális térbeli elrendeződésének feltárását és a területi tervezés segítését tartotta.⁷ Ez a bizottság rendszerezte először a nemzeti atlaszokkal szembeni követelményeket:⁸

• sokoldalú és teljességre törekvő tartalom,
• tudományosan magas színvonalú, egységes, összehasonlítható, egymást kiegészítő térképek sorozata,
• gyakorlatorientáltság,
• alkalmasság a művelt átlagemberek által történő felhasználásra,
• öt fő témakör (természet, népesség, gazdaság, kultúra és politika),
• kezelhető méret (max. 40-50 x 60-70 cm),
• az összehasonlíthatóságot segítő egységes méretarány(ok),
• a térképek megértését segítő szöveg, esetleg egyéb grafikák alkalmazása.

Az 1950-es évek végétől, részben az említett bizottság aktivitásának, részben a gyarmatbirodalmak felbomlásának következtében, volt gyarmatok tucatjainak függetlenné válásával egyre több ország mutatta fel ilyen „térképes személyigazolványát”. Az egységesítési törekvések ellenére a nemzeti atlaszok kiadásakor világszerte egyre több ország kezdett új, saját utakon járni. A monumentális kötetek és önálló térképlap(csoport)ok mellett egyre gyakoribbá váltak a hosszú időszak alatt, több kötetben illetve cserélhető térképlapokban megjelenő, egyre kisebb méretű, változó tematikai súlypontú atlaszok. Ezzel a kiadók arra a kétségtelen kihívásra próbáltak választ adni, hogy az egyetlen kötetben megtestesülő, minden témakört magában foglaló, hosszú évek alatt készülő atlaszok bizonyos - főként gazdasági, társadalmi - részei már a nyomtatás pillanatában elavulttá válnak.

Ez időszakban a szocialista országok – propagandajelleggel – alapvetően tekintélyt parancsoló méretű, ugyanakkor tudományos alaposságú, egykötetes nemzeti atlaszokat jelentettek meg (Csehszlovákia 1966⁹, Magyarország 1967, 1989, Bulgária 1973, Lengyelország 1978, Románia 1979, NDK 1981). A Nagy Szovjet Világatlaszt (1937-ben és 1940-ben) megjelentető Szovjetunióban is felmerült az 1950-es évek végén egy szovjet nemzeti atlasz megalkotásának gondolata, de helyette geográfusaik és kartográfusaik a szövetséges Kubát (1970), Vietnámot (1985) és Mongóliát (1990) örvendeztették meg ilyen térképekbe öntött nemzeti jelképpel.¹⁰

Az 1945 és 1980 közötti időszak – alapvetően az állami területi tervezést szolgáló – nemzeti atlaszait főként a közgazdasági-demográfiai tematikai súlypont, a rendszerezett módszertan, növekvő problémaorientáltság, rendkívüli összetettség, a méretarány, a kiegészítő szövegek és illusztrációk arányának csökkenése jellemezte.¹¹

Az 1980-as évektől kezdve alapvetően marketingokok miatt korszakváltás zajlott le a nemzeti atlaszok történetében. Az egyre igényesebb és költségesebben előállítható atlaszok a korábbi szűk piacok szélesítése érdekében immár meghatározóan több kisebb méretű kötetben jelentek meg, és alapvetően a tehetősebb, művelt középosztályt, a művelt átlagembereket, valamint a köz- illetve felsőoktatás résztvevőit célozták meg. A funkcióváltás jeleként a közérthetőség, népszerűség, jobb eladhatóság érdekében az atlaszokban a térképek rovására a magyarázó szövegek, fényképek, különböző grafikák aránya rendkívül megnőtt, a térképek gyakran leegyszerűsödtek, a tematikákban a fő hangsúly a társadalmat, a felhasználókat leginkább érdeklő gazdasági, demográfiai, szociológiai és ökológiai témákra helyeződött át.¹² Míg korábban a nemzeti atlaszokat a nemzet „névkártyájának” tekintették és az országot alapvetően csak pozitív oldaláról mutatták be, ettől kezdve ezen alkotások egyre inkább a nemzetet foglalkoztató problémák bemutatására is vállalkoztak.¹³ A továbbra is tudományos alapokon nyugvó, de már piacorientált, tömegfogyasztásra is alkalmas, modern, olykor több tucat részletben kiadott atlaszok¹⁴ a hagyományos nyomtatott forma mellett az 1980-as évek végétől már elektronikus változatban¹⁵ is megjelentek.

A személyi számítógépek megjelenése és széleskörű elterjedése világszerte forradalmasította a térképészetet és azon belül az atlaszkartográfiát is.¹⁶ Az 1990-es évektől a gyártási technikában és az információs technológiában lezajlott változások eredményeként a modern atlaszok már képesek egyidejűleg megfelelni az elmúlt évszázad egyes időszakaiban eltérő hangsúlyt kapott, különböző funkcióinak (multifunkcionális nemzeti atlaszok). Az újszülött elektronikus atlaszok közül kezdetben a hagyományos módon, nyomtatásban megjelent atlaszok CD-ROM változatai (kísérői)¹⁷ bukkantak fel a piacon, majd - elsőként kanadában) életre kelt az első világhálós (internetes, webes) nemzeti atlasz is.¹⁸ A kanadait némi késéssel, 1997-től követte az USA online nemzeti atlasza.

Az elektronikus atlaszokat három alaptípusba sorolták: ¹⁹

Az elmúlt két évtizedben életre kelt nemzeti atlaszok körében a hagyományos, nyomtatott formában megjelentek – a felhasználói igények gyökeres megváltozása eredményeként – kétségtelenül háttérbe szorultak a szinte végtelen mennyiségű multimédiás elemet (pl. fényképet, videót, animációt, világhálós hiperhivatkozást) tartalmazó elektronikus változatokkal szemben. Ugyanakkor ezek „az áramszünet idején is működő” papír alapú atlaszok, mint az adott állam földrajzi környezetének kiemelkedő fontosságú kordokumentumai, nem tűntek el, hanem – az elektronikus tömegkommunikációs versenyben – látványosan megújultak, érdekesebbé, lebilincselőbbé váltak, és egyre inkább reprezentációs, reklám- és marketingfunkciót kezdtek ellátni. Az elektronikus atlaszok pedig a területi vonatkozású információszerzés és elemzés egyik elsődleges forrásaivá, eszközeivé váltak.²⁰ Ez utóbbiak közül a Világhálón megjelenő (webes) atlaszok könnyű elérhetőségükkel, naprakészségükkel, a CD-ROM formátumban megjelentetett atlaszok pedig szinte kimeríthetetlen adat- és térképtárolási kapacitásukkal tűnnek vonzónak.²¹ Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy a CD-k, DVD-k mint adathordozók háttérbe szorulásával ez utóbbi megjelenítési formák érzékelhetően veszítenek jelentőségükből. Az elmúlt években sok nemzeti atlasz az egymást jól kiegészítő papír, CD-alapú és webes változatok kombinációjában jelent meg, melyek közül különösen a svájci, német, ukrán, spanyol, orosz, holland kiadványok váltottak ki nemzetközi elismerést.

______________

¹ Annak ellenére, hogy a térképész szakma a világ első nemzeti atlaszának az IGU 1899. évi, berlini kongresszusán bemutatott finn atlaszt tartja, az amerikaiak első nemzeti atlaszuknak az USA fennállásának 100. évében (1874-ben) megjelent atlaszukat nevezik („Statistical Atlas of the United States Based on the Results of the Ninth Census 1870”)

² Statistical Atlas of the US…1874, Andree, R. – Peschel, O. 1878. Physikalisch-Statistischer Atlas des Deutschen Reichs, Velhagen-Klasing, Bielefeld-Leipzig, Chavanne, J. 1887. Physikalisch-statistischer Hand-Atlas von Oesterreich-Ungarn, Hölzel, Wien.

³ Салищев, К. А. 1976. Картоведение, МГУ, Москва, 241.p.

⁴ Papp-Váry Á. 1983. A nemzeti és körzeti (regionális) atlaszok. In: Klinghammer I. – Papp-Váry Á. Földünk tükre a térkép, Gondolat, Budapest, 306.p.

⁵ Witschel, Ch. 2000. Nationalatlanten – Entwicklungsgeschichte und Ausblick. Kartographische Nachrichten 50. 6. 275., 277.p.

⁶ Witschel, Ch. 1998. Nationalatlanten – Entwicklung, Konzeption, Gestaltung, Funktion. Von Loga, Köln, pp. 59-61.

⁷ Sališčev, K. 1960. 79. p., Жуковский, В.Е. 2008-2009. i.m., Papp-Váry Á. 1983. i.m. 304. Szaliscsev ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy a nemzeti atlaszok fontos szerepet töltenek be a kulturális-nevelő munkában és felkeltik a hazaszeretet, illetve nemzeti büszkeség érzését is.

⁸ Sališčev, K. 1960. 79. p., Witschel, Ch. 1998. i.m. pp. 73-74.

⁹ A szocialista évtizedek alatt, 1980-ban a szlovákoknak sikerült elérniük az akkor Csehszlovákia részét képező Szlovákia első nemzeti atlaszának kiadását is.

¹⁰ Жуковский, В.Е. 2008-2009. Что такое Национальный атлас? История Национального атласа.

¹¹ Witschel, Ch. 2000. i.m. 277.p.

¹² Ormeling, F. 1994. Neue Formen, Konzepte und Strukturen von Nationalatlanten. Kartographische Nachrichten 46. 6. 220-221. p., Witschel, Ch. 2000. i.m. 276-277.p. Ez a korabeli funkcióváltás jól tükröződik pl. a svéd és holland nemzeti atlaszok első és második kiadásának összehasonlításában is (Svéd Nemzeti Atlasz, 1. kiadás: 1953-1971, 2. kiadás 1990-1997, Holland Nemzeti Atlasz, 1. kiadás: 1963-1978, 2. kiadás: 1989-1995). Jó példának számítanak még a korabeli spanyol, olasz, japán, kanadai, finn atlaszok is.

¹³ Ormeling, F. 2009. Moderne Atlaskartographie im Spiegel von National- und Regionalatlanten – Bestandaufnahme und Entwicklungslinien. Kartographische Nachrichten 59. 16. p.

¹⁴ A svéd atlasz 2. kiadása 17, a hollandé 20 kötetben, a finn 5. kiadása 26 füzetben jelent meg.

¹⁵ A kanadai atlasz 6. kiadása (1980-1993), a svéd atlasz 2. kiadása (1990-1997). Witschel, Ch. 2000. i.m. 276. p.

¹⁶ Zentai L. 2000. Számítógépes térképészet, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.

¹⁷ Ormeling, F. 1994. i.m. 222.p. E tekintetben a svéd, francia, spanyol atlaszok számítottak úttörőnek.

¹⁸ Siekierska, E, Williams, D. 1996. National Atlas of Canada on the Internet and schoolnet. In: Köbben, B, Ormeling, F, Trainor, T (eds.) Seminar on electronic atlases II, Prague, ICA Commission on National and Regional Atlases, pp. 19-23.

¹⁹ Ormeling, F. 1994. i.m. 225.p. Más felosztás szerint az online atlaszokat eredetük alapján lehet (előre megépített) statikus és (igény szerint felépíthető) dinamikus csoportokba sorolni, melyeket tovább lehet tagolni a fentiekben már említett view-only és interaktív kategóriákra. Ez utóbbiba sorolják az analitikus atlaszokat is, melyek mellett létezik egy előre meghatározott ( predetermined ) csoport is, ahol a felhasználó változtathat ugyan a térkép arculatán, jellemzőin, de csak a szerző által megadott lehetőségek közül választhat. Kraak, M. J, Brown, A (eds.) 2001. Web Cartography: developments and prospects. Taylor&Francis, London, New York, 3.p.

²⁰ Ormeling, F. 1994. i.m. 224.p.

²¹ Ormeling, F. 2009. i.m. pp. 13-14.